Bevezető

A lehetőségek országa
Polgárosodás a 19. századi Magyarországon

2010-2011 vándorkiállítás

A kiállításról:
Projektvezető, szakmai felelős: Basics Beatrix
A vándorkiállítás kurátorai: Basics Beatrix, Szabó János, Toronyi Zsuzsanna
Történész szakértő: Csorba László
A kölcsönzések koordinátora: Tóth Imre, Fehér Csilla
Kurátorok az egyes helyszíneken: Fodor Miklós, Tóth Imre, Martyin Emília, Ulrich Attila, Ambrus Orsolya, Megyeri Anna
Marketing, kommunikáció: Alice Marketing
Látványterv: Szabolcs János
Grafikai arculatterv: Szabolcs János, Szvoboda Viki
Katalógus: Dománszky Gabriella, Szvoboda Viki
WEB: SkyLightSoft Bt. - SLS.hu
Restaurátor: Papp Sándor
Keretezés: Szilágyi Zsolt
Szállítás: ARTEX Art  Services Gmbh
Biztosítás: UNIQA
Kölcsönző intézmények: Békés Megyei Levéltár, Gyula; Budapest Főváros Levéltára; Budapesti Történeti Múzeum; Corvin János Múzeum, Gyula; Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár; Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg; Gödöllői Városi Múzeum; Herendi Porcelán  Manufaktúra; Herman Ottó Múzeum, Miskolc; Kner Nyomdaipari Múzeum, Gyomaendrőd; Kubinyi Ferenc Múzeum, Szécsény, Madách Imre Városi Könyvtár Helytörténeti Gyűjtemény, Balassagyarmat; Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest; Magyar Országos Levéltár, Budapest; Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest; Magyar Zsidó Levéltár, Budapest; Magyar Zsidó Múzeum, Budapest; Országos Közlekedési és Műszaki Múzeum, Budapest; Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest; Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Budapest; Thúry György Múzeum, Nagykanizsa; Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg

A lehetőségek országa

Polgárosodás a 19. századi Magyarországon

Polgár, polgárság  – e fogalmakat különösen sokat halljuk és használjuk a rendszerváltozás  óta.  De vajon tudjuk-e, miről is van szó, mit jelentenek?
A polgárjogot nyert, személyi szabadsággal rendelkező városlakó osztályként átmenetet képezett a nemesség és a jobbágyság között. Ez a rendi polgárság vajon milyen szerepet játszott a polgári mentalitás  és értékrend megformálásában?

A 18. század végén – 19. század elején nemcsak a szabad királyi városokban lakók lehettek polgárok, bár a szerepük, súlyuk kétségtelenül itt volt a legnagyobb. Mivel a polgárjog elnyerésének előfeltétele legtöbbször az ingatlantulajdon volt, így a házzal, földdel rendelkező  önálló iparűzők és kereskedők voltak a városi szabadságjogok élvezői. A 19. század elejére már megváltozott a helyzet: a polgár már nem feltétlenül volt tulajdonos.
Hogyan alakult ki az a fontos szerep, amelyet a polgárság betöltött az ipar, kereskedelem, a tudományok, a kultúra, a közélet terén? Ezt a folyamatot mutatjuk be családok történetein keresztül. Ezeket megismerve érthetjük meg, miként lehetett bárki – származásra, nemre való tekintet nélkül – „hazájának hasznos polgára”, ahogy ezt Kner Imre édesapjának írt levelében célként megfogalmazta. A szabadság adta lehetőségek országában, a 19. századi Magyarországon…

 

Görögök Magyarországon

A magyar-bizánci kapcsolatok néhány évtizeddel a honfoglalás előtt kezdődtek, ennek elsősorban nyelvi emlékei vannak. A bizánci rítusú kereszténység szabadon működhetett az Árpád-korban, érkeztek hittérítők Bizáncból is. A középkori dinasztikus kapcsolatok is jelentősek voltak. Ezt követően a karlócai béke (1699) után érkeztek Magyarországra nagyobb számban görögök, akik kedvező adófizetési feltételek mellett kereskedhettek. Dohány-, bor-, szarvasmarha- és gabonakereskedelemmel foglalkoztak, telepeiket a főbb kereskedelmi útvonalak mentén hozták létre, legnagyobb számban Pesten, Miskolcon, Kecskeméten, Szegeden, Szentesen, Karcagon, Győrben, Vácon, Balassagyarmaton éltek. Görög kereskedő nyitotta meg az első szegedi kávéfőzdét 1739-ben, báró Sina György 1839-ben lett Szeged díszpolgára.

A görögök második betelepedési hulláma a II. világháború utánra esik; a katonai diktatúra elől menekültek sokan Magyarországra. A közel 7000 görög menekült elhelyezése jelentős gond volt, végül Ercsi község szomszédságában, közel a vasúthoz találtak egy alkalmasnak tűnő területet, ahol Petridisz Nikosz görög mérnök is bekapcsolódott a tervezésbe, így született meg Beloiannisz falu. Az utcákat a lakosság javaslatai alapján általában görög hősökről nevezték el. 1954-ben sokan visszatértek Görögországba, de a többség Magyarországon maradt és felvette az állampolgárságot. Ők hozták létre 1982-ben a Magyarországi Görögök Kulturális Egyesületét, és 1994-ben megalakult az Országos Görög Kisebbségi Önkormányzat. Az egykori magyarországi görög polgárok emlékműve Budapesten, a Petőfi téri magyar ortodox templom előtt áll.

Bürgerből polgár - Németek Magyarországon

Az oszmán megszállást követően az elhagyott területek Habsburg reorganizációs politikájának eredményeképpen fejlett mezőgazdasági kultúrát meghonosító német bevándorlók telepedtek le az ország belső területein. Az évszázadok alatt a városi németség szoros gazdasági és társadalmi kapcsolatokat épített ki a magyarokkal, nagyrészt azonosult a magyarság törekvéseivel, és együtt haladt a magyar társadalom polgárosodásával is. A 19. század első felében a „hungarus” tudatú németek őszinte patriotizmussal támogatták a hazai reformelképzeléseket. A korszak számos magyar öntudatú, de német származású kiválósággal gazdagította a hazai gazdasági, társadalmi, és kulturális fejlődést. A 19. század nacionalizmusának talaján azonban a német nemzetiség önálló érdekei is egyre jobban kifejezésre jutottak. A nemzeti érdekütközések mellett a német kultúra jelentékenyen hatott egy-egy település, város vagy falu, esetenként egyes vidékek modernizációs vonásainak  kialakulására. Németek által lakott településeink etnikai összetételükből – mások földrajzi elhelyezkedésükből is – adódóan képesek voltak szervesen integrálni a modern, polgári környezetkultúra elemeit.

Nyugat-Európai bevándorlók Magyarországon

Az újkori Európa kivándorlási mozgalmai egyik kiindulópontjának Svájc számított.  A hegyvidéki ország viszonylag hamar eljutott a túlnépesedés állapotába, így a 18. századtól kezdve svájci földművesek és iparosok rajzottak szét Európában. Sokan egészen Oroszországig is eljutottak közülük, de akadtak közülük jó néhányan, akik Magyarországon telepedtek le. Hazánkba nem a legszegényebb néprétegekből érkeztek, hanem közepesen módos, városi családok fiai indultak el szerencsét próbálni. Legismertebb képviselőjük Ganz Ábrahám, de a svájci származású magyar vállalkozók közé tartozott a sörgyártásban jeleskedő Haggenmacher família, valamint a cukrászfejedelmekként elhíresült Gerbaud-dinasztia is. Hozzájuk hasonlóan könnyedén illeszkedtek be a jelentős részben német ajkú hazai polgárság soraiba a bajor földről érkező Mechwartok és az osztrák Dreherek is, akik szintén igen jelentős szerepet vittek a hazai ipar felvirágoztatásában.

Egy sikertelen kísérlet: a romák útja

Az 1780-as években II. József uralma alatt végzett összeírások szerint a Magyar Királyságban csaknem 44000 cigányt vettek számba, akik közül csaknem 6000-en tevékenykedtek kovácsként, 1600-an pedig muzsikusként. Emellett számottevő részük hagyományosan a hadiiparban dolgozott, s puskapor és puskagolyók készítésével, illetve harangöntéssel foglalkozott. Mária Terézia és II. József megkísérelte, hogy rendeleti úton, erőszakosan vessen véget a romák vándorló életmódjának és nyelvi, etnikai különállásának, s régi megnevezésük helyett is előírta az „újmagyar”, „újlakos”, „újparaszt” kifejezések használatát. E törekvéseik azonban csak részleges sikereket értek el az asszimiláció terén.

A romák egy része a faluvégi cigánytelepekre költözött, s ott a helyi falusi lakosság szükségleteit kielégítve tovább tudták gyakorolni mesterségeiket; így a 19. században a falusi kovácsműhelyekben bukkantak fel az egykori vándoriparosok utódai. Más részük viszont az erőszakos intézkedések elől a nyugatabbi országokba vándorolt. Az itt maradottak fokozatosan áttértek a magyar nyelv használatára is. Jelentősebb mértékű társadalmi felemelkedésre azonban csak a zenével foglalkozó romák számára nyílt tér. Az a  törekvés, hogy romák a céhes ipar keretein belülre kerüljenek, s ott végezzék munkájukat, alapvetően nem járt sikerrel.

A románok

A Magyarországon élő román anyanyelvű népesség letelepedése folyamatos volt a török hódoltság korától a 19. század végéig. A román közösségek a letelepedéskor és az azt követő másfél évszázadban jellegzetes népi kultúrával, gazdag hagyományokkal rendelkeztek, amelyeket mára elhalványított a nyelvhasználat háttérbe szorulása és a természetes asszimiláció folyamata. A magyarországi románok elszórtan élnek, döntően a Békés-, Hajdú-Bihar- és Csongrád megyei vegyes lakosságú településeken. A kőrös-vidéki dialektus két változatát beszélik. Főként ortodox (görögkeleti) vallásúak, néhány Hajdú-Bihar megyei település román lakossága az 1910-es években áttért a görög katolikus hitre, az utóbbi évtizedekben pedig egyre nő a románok körében a neoprotestáns felekezetekhez tartozók száma. A magyarországi románok mai kulturális központja Gyula, itt működnek a legfontosabb magyarországi román intézmények, szervezetek Itt jött létre a magyar állam által 1951-ben elismert magyarországi román egyházmegye, amely 1999-ben püspökségi rangra emelkedett.

Horvátok, szerbek és szlovének

Az egyes szláv etnikai csoportok megkülönböztetésére kezdetben nem volt egységes terminológia – meghatározásukra a rác, illír, bunyevac, sokac, s más megnevezést nem alkalmazták következetesen.  Megjelenésük a középkor derekától követhető biztosan nyomon a Dél-Dunántúlon, s több hullámban telepedtek le. Részben az oszmán terjeszkedés elől menekülve húzódtak mindig északabbra, részben pedig mint az oszmán sereget kísérő kereskedők, vagy segédcsapatok érkeztek Magyarországra.  A betelepültek döntő többsége Szerbia, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia vidékéről érkezett. A legtöbbször más-más kulturális és nyelvi hagyományokat őrző csoportok telepedtek le egy térségben, sokáig megőrizve hagyományos kultúrájukat. Vallásukat tekintve a magyarországi horvátokra és a szlovénekre egységesen a római katolikus vallás követése a jellemző, míg a szerbekre az ortodox, görögkeleti.

A szlovákok

A szlovákok legnagyobb számban a dél-kelet alföldi térségben telepedtek le. Új otthonuk jogokat és szabad vallásgyakorlást biztosított számukra. A letelepedést követően extenzív állattenyésztéssel és haszonnövények termesztésével foglalkoztak, de a 18. század végére már a szántóföldi növénytermesztésben is jeleskedtek. Békéscsaba, Mezőberény, Szarvas és Tótkomlós településeket már a 18. század végétől tanyák vették körül, így sajátos településformák alakultak ki. A 19. században egyre inkább gyarapodó több száz holdas szlovák parasztbirtokok tulajdonosai ragaszkodtak a legkitartóbban a hagyományos életmód és a szlovák szokások megtartásához. A 19–20. század fordulóján az evangélikus szlovák közösségeken belül épültek ki az anyanyelvi kultúrát közvetítő polgári intézmények. A szlovákok 1949 utáni helyzetét nagymértékben meghatározta a csehszlovák kormány által kezdeményezett szlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény, amelynek következtében 1946-1948 között a térségben élő szlovákok közül is sokan költöztek főként a csallóközi magyar falvakba. Az áttelepülni szándékozó szlovákság létbiztonságot remélt és nem számolt a családok szétszakításának, a betelepített szlovákiai magyarsággal való együttélés kezdeti nehézségeinek, a kétszáz éves tradícióval rendelkező zárt közösségek felbomlásának következményeivel.

Egy sikertörténet: a zsidóság

A 18-19. század fordulóján a zsidók többsége még falun élt, s házaló kereskedésből, terményfelvásárlásból, a földesúri javak bérletéből tartotta fenn magát, népes családját és a zsidó közösségi intézményeket. Letelepedésük csak a földesurakkal kötött egyezmények alapján volt lehetséges, de a súlyos adókért és szolgáltatásokért cserébe a zsidó közösségek belső autonómiát élveztek, maguk választhatták rabbijaikat, és egymás közti ügyekben saját törvényeik szerint ítélkezhettek. Az országban való megtűrésükért ezen felül úgynevezett „türelmi adót” fizettek a kincstárnak, évenként–fejenként több mint egy aranyat.
Az első zsidóösszeírás 1735–ben 12.000 főt vett számba, s mintegy harmaduk volt magyarországi születésű, a többiek a nyugati megyékben a cseh–morva, a keletiekben pedig a lengyel területekről érkező bevándorlók voltak. A középkori tiltó rendelkezések következtében – melyek a zsidókat kizárták a földművelés és a céhes ipar keretei közül – olyan területeken szereztek gyakorlatot, melyek a tőkés átalakulás korszakában kiemelkedő fontosságúak lettek. A vállalkozói szellem, az újítókészség, a művelődési igények és a magas munkamorál kompenzálta a hátrányos helyzetet, és a modernizáció fontos elemévé tette a zsidó tőkéseket. A reformországgyűléseken fokozatosan meghozták azokat a törvényeket, melyek lehetővé tették a zsidók városi letelepedését, ingatlanszerzését és bekapcsolódását az ipari üzemek alapításába. 1867–ben törvénybe iktatták a zsidó emancipációt, azaz a zsidók polgári és politikai jogok terén egyenrangúakká váltak a nem zsidókkal. A jogi egyenlőség 1895–ben, a zsidó vallás recepciójával – azaz bevett vallássá nyilvánításával – lett teljes. Az 1900-as összeírás szerint már 831.000 zsidó élt az országban, közel fele városban, és háromnegyedük magyar anyanyelvű volt. Az emancipáció és a polgári átalakulás velejárója volt a zsidók asszimilációja, mely megnyilvánult a nyelvhasználatban, a szokásokban, idővel a vallási külsőségekben, majd később a társadalmi igényekben is.